|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szabolcska Mihály 1994. február 9.A szászrégeni Kemény János Művelődési Egyesület munkájáról. terveiről vezetői, Böjthe Lídia tanárnő és Török Béla orvos számoltak be. Az elmúlt esztendőben januárban Szabolcska Mihályra emlékeztek, februárban Barabás László a farsangi szokásokról tartott előadást, márciusban zajlott a Petőfi Sándor szavalóverseny, áprilisban Albert Schweitzerről hallhattak az érdeklődők, júniusban a tantárgyversenyekben jól szerepelt diákokkal találkoztak, júliusban általános iskolások bemutatták a János vitézt, szeptemberben győri vendégek érkeztek Dsida-estjükkel, októberben Bíró Dónát tanár, kutató Adalékok Szászrégen monográfiájához című könyvét mutatták be, decemberben karácsonyi műsort tartottak. Idén januárban képviselőikkel találkoztak. /Népújság (Marosvásárhely), febr. 9./1997. május 10.A Partiumi Közlöny egy-egy száma átfogó képet ad az egyházkerület működéséről, az elfogadott határozatokról, a történtekről, általában Tőkés László püspök igyekezetéről, hogy megfelelően dolgozzanak a gyülekezetekben. Még a kiadandó református egyházi énekeskönyvvel is foglalkoztak. Sok a probléma, ezt jelzik az ilyen megjegyzések: a püspök megengedhetetlennek tartja, hogy egyes lelkipásztorok nem laknak állandó jelleggel gyülekezetükben, nem léptek előre az egyházi kiadványok terjesztésében, stb. A fegyelmi ügyek is elhúzódnak, így például Makay Botond /Resicabánya/, Higyed István /Lugos/ lelkipásztorok, Papp László volt püspök ügye. Zalatnay István, a budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora ellen a presbitérium egy része panaszt nyújtott be és törvénytelenül elbocsátotta. Az Erdélyi Gyülekezet 1997. jan. 25-i közgyűlése enyhe szavazattöbbséggel fegyelmi kivizsgálást kért Zalatnay István ellen. - Az egyházkerület kiadói és sajtóbizottsága a következő könyvek kiadását irányozta elő 1997-1998-ban: Hegyesi Márton: Bihar Vármegye 1848-1849-ben /1885-ben megjelent könyv újrakiadása/, Dánielisz Endre: A szalontai iskolák története a kezdettől az államosításig, Hajdú-Mohoros József: A Partium, a Királyhágómellék földrajzi leírása, id. Csernyák Béla: A református egyház Nagyváradon, II. kötet, Szabolcska Mihály: Válogatott versek /Czine Mihály válogatásában/, Olosz Lajos életrajza, Prédikációs kötet Csűry István gondozásában, Egyházkerületi név- és címtár. Elhatározták a Királyhágómelléki Füzetek állandósítását, májusban megjelenik a 6. és 7. füzet, amelyek az 1996. aug. 30-i jubileumi ünnepség, valamint az Árpádon megrendezett millecentenáriumi emlékezés anyagait tartalmazzák. /Partiumi Közlöny - A Királyhágómelléki Református Egyházkerület lapja (Nagyvárad), máj. 10., VII. évf. 5. sz./2000. július 22.Temesváron a belvárosi református templom Szabolcska Mihály nevét viselő vegyeskarát Elekes András karnagy kezdeményezésére hozták létre 1990 júliusában. Az utóbbi években minden magyar vonatkozású rendezvényen fellépnek, többször közösen a városi Bartók Béla Kórussal, melynek szintén Elekes András zenetanár a vezetője, szervezője és karnagya. A Szabolcska Mihály Vegyeskar fennállásának 10. évfordulója alkalmából július 23-án ünnepséget tartanak a templomban. Szekernyés János helytörténész fogja méltatni Szabolcska Mihály költészetét és a Temesvár kulturális életében betöltött szerepét, majd Gazsó János, a vegyeskar krónikása az utóbbi öt év eseményeit ismerteti. /Tízéves a Szabolcska Mihály református énekkar. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 22./2000. szeptember 19.Szept. 17-én Temesváron a bánsági református közösség Újvárossy Ernőre, a temesvári ellenállás nemes ügyének első áldozatára emlékeztek. Az erzsébetvárosi temetőben felállított kopjafánál a Szabolcska Mihály nevét viselő kórus Elekes András karnagy vezetésével az alkalomhoz illő egyházi éneket énekelt. Forrai Beatrix, az újszentesi gyülekezet lelkésznője emlékeztetett rá, hogy Újvárossy Ernő építész az üldöztetések és megpróbáltatások közepette is megalkuvás nélkül vállalta magyarságát és hitét. Életével fizetett bátor kiállásáért. A szertartás a Himnusz eléneklésével zárult. /Újvárossy Ernő emlékezete. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 19./2000. október 14.A Szászrégen és Vidéke című lap új számában több írás is foglalkozik a magyar történelemmel. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeit eleveníti fel Csernátoni József főszerkesztő, a Szent István-i államszerkezet és jogrend a tárgya Kunsági István írásának, aki sorozatának (Ezerszáz esztendő a Kárpát- medencében) 15. részéhez érkezett. Pakó Benedek római katolikus plébános adatokat hozott a pápák anyagi hozzájárulásáról a török terjeszkedés megállítása érdekében. Szabolcska Mihályra emlékezett a lap. /Lapszemle. = Népújság (Marosvásárhely), ok. 14./2000. november 2.Temesváron a reformáció ünnepe idén egybeesett a templomépítő és gyülekezeterősítő Szabolcska Mihály halálának 70. évfordulójával. Tőkés László, a Királyhágómelléki Egyházkerület püspöke e jeles napon Temesváron hirdetett igét. Az ünnepség a temesvári reformátusok Makovecz Imre tervezte Új Ezredév Központjának építőtelepén kezdődött a Millenniumi zászló bemutatásával, melyet a magyar kormány adományozott a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek. Tőkés László püspök a felszalagozott zászlóra utalva közölte, hogy a zászlót a nagyváradi varadinumi ünnepségek alkalmából vette át (májusban), és azóta több gyülekezetben is bemutatták. Hogy hány helyre jutott el eddig, a rúdjára kötött szalagok mutatják, mert tisztelete jeléül minden gyülekezet eggyel gyarapította a számukat. Bányai László esperes meleg szavakkal ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Szekernyés János Temesvár reformátussága című kötetét. Tőkés László a temesvári templomépítést a babilóniai fogságból szabadultakéhoz hasonlította, akik, amint szabaddá váltak, hozzákezdtek Jeruzsálem falainak újjáépítéséhez. Tőkés László a szeretet hirdetőjének, a szeretet költőjének nevezte Szabolcska Mihályt. A pap-költő előd munkásságát Gazda István, az Új Ezredév gyülekezet lelkésze és Kovács Zsombor, a temesvári evangélikus közösség papja méltatta. Szekernyés János helytörténész előadását tartott Szabolcska Mihályról, a papról, a költőről, Temesvár kimagasló közéleti személyiségéről. Szabolcska hetven évvel ezelőtt nyugdíjasként, Budapestről Temesvárra jött igét hirdetni, és okt. 31-én itt érte a halál. /Sipos János : Tőkés László igét hirdetett a temesvári Új Ezredév Központ építőtelepén. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 2./2001. március 6.Márc. 4-én, vasárnap zsúfolásig megtelt Temesváron az Új Ezredév református központ építőtelepe. A gyülekezet istentiszteletet tartott, amelyre meghívta a város valamennyi magyar lakosát. Az épülő falak között Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára hirdetett igét. Vetési elmondta, hogy számos rendhagyó istentiszteleten vett részt az utóbbi években. Ramnicu Valceán egy tömbházlakásban gyűltek össze, hogy meghallgassák Isten igéjét. Magyarul még soha nem szólalt meg lelkész ebben a városban. Volt olyan templomban is, ahol évtizedek óta nem hangzott el ige, mert nincs aki hallgassa, ecsetelte a szórványmagyarság sorsát a szónok. "Örömmel beszélek olyan szórványban élő gyülekezet előtt, amely templomot épít. Az emelkedő falak és betonoszlopok a tanúság rá, hogy a temesvári közösség akar és tud jövőt építeni." - mondta. Az istentiszteleten közreműködött az Elekes András karnagy vezényelte Szabolcska Mihály Vegyeskar és az Új Ezredév gyülekezet kórusa Szabó Gabriella irányításával. /(Sipos): Szabadtéri istentisztelet. Akarunk és tudunk jövőt építeni. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 6./2001. november 15.Demény Péter a színházi vitában kifejtette, nem érti, miért nevezte Sebesi Karen Attila írásában nemzetellenesnek Tompa Gábor igazgatót. Tompa Gábor is döntött jól, és döntött rosszul. "Munkássága számomra mindenképpen fajsúlyosnak minősül" - szögezte le Demény Péter, aki Sebesi Karen Attila felhívásában Szabolcska Mihályhoz hasonló konzervativizmust érez. /Demény Péter: Újra a színházról. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./2002. október 15.Száz esztendővel ezelőtt, 1902. okt. 19-én avatták fel a temesvári Református Bérpalotát. Bányai Ferenc, a Temesvár-belvárosi gyülekezet lelkipásztora felelevenítette a korabeli templomépítők munkásságát, élükön Szabolcska Mihály költő lelkipásztorral. A mostani évfordulóra a gyülekezet nagy része erején felül adakozott a ház felújítására, támogatást nyújtott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, az Illyés Közalapítvány, Temesvár Polgármesteri Hivatala és a román kultuszminisztérium. A bérpalotában lakrészek és üzlethelyiségek vannak, a múlt század első felében a bérbeadásból származó jövedelemből tartották fenn az egyházat. A kilencvenes évektől a bérpalota ismét az eredeti elképzelés szerint működik, nagyobb jövedelmet hoz, mint a többnyire kisjövedelmű hívek adománya. Magyar könyvesbolt is van az épületben. /Pataki Zoltán: A Temesvári Református Bérpalota centenáriuma. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 15./2002. október 21.Okt. 20-án ünnepi istentisztelettel emlékeztek a temesvári református templom avatásának százéves évfordulójára. Ünnepi köszöntőt mondott Bányai Ferenc, a temesvár-belvárosi református gyülekezet lelkipásztora. Tőkés László püspök felidézte a száz év előtti történéseket. Tanulságul Szabolcska Mihályra, a templomépítő nagy elődre emlékezett. Tőkés László püspök szeretetet kért a hívektől az egyház számára, majd elismeréssel méltatta az összefogást. Mint mondta, a Makovecz Imre tervezte Új Ezredév művelődési központ és templom falaiba láthatatlanul beleépül Szabolcska Mihály örökül hagyott szolgáló szeretete. A szolgáló szeretet nyilvánult meg 1989 decemberében is, bizonyságául annak, hogy a temesvári belvárosi református gyülekezet a legmostohább körülmények között is képes megvédeni templomát, lelkipásztorát, hitét, emberi tartását. Szekernyés János helytörténész ismertette a temesvári reformátusság létének s a templom építésének fontosabb állomásait. /Sipos János: Ünnepi istentisztelet a temesvári református templom avatásának százéves évfordulóján. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 21./2002. november 6.Nov. 9-én ünneplik, hogy 75 éves a temesvári Ifjúsági Keresztyén Egyesület /IKE/. A 75 év történetét dr. Higyed István nyugalmazott lelkipásztor, egykori ifjúsági vezető foglalja össze. Szót kap Pintér Sarolta, aki 1927-ben alapító tagja volt az Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek. Az IKE 1990-es újraindulásáról ifj. Tolnai István nagykárolyi lelkész idézi fel emlékeit. Béres Margit a belvárosi református egyházközség hitéletének és közösségének fáradhatatlan szervezője: presbiter, egyházmegyei világi főjegyző, a vasárnapi iskola vezetője, szenior IKE-tagként pedig a hagyományok továbbéltetésén, a fiatalok vallásos alapú szervezetének megerősítésén fáradozik. Temesváron az IKÉ-t 1927-ben Szabolcska László, a templomépítő papköltő Szabolcska Mihály fia alapította. Béres Margit 1947-től a szervezet politikai okokból való betiltásáig, 1956-ig volt az ifjúsági szervezet tagja. Az ő idejében hetenként többször is találkoztak a fiatalok a belvárosi bérpalota gyülekezeti termében. Az IKE újraszervezését Tőkés László szorgalmazta: az alakuló ülés 1990. június 18-án volt. /Szekernyés Irén: 75 éves a temesvári Ifjúsági Keresztyén Egyesület. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 6./2003. március 17.Temesváron a magyarok kis csoportja a Győrödi-sétányon lévő, az 1848-49-es szabadságharcban elhunyt hősi halottak emlékére állított obeliszknél gyülekezett. Bodó Barna megyei tanácsos tartott ünnepi beszédet, majd megkoszorúzták az emlékművet. Klapka György szülőházának emléktáblájánál maréknyi érdeklődő gyűlt össze. Temesvár fő rendezvénye a szabadfalui Petőfi-emlékműnél volt, megjelent Dorel Gatlan alprefektus is. A Bartók Béla és a Szabolcska Mihály kórus, valamint az Új Ezredév Református Gyülekezetének énekkara Kossuth-nótákat adott elő. Ünnepi beszédet mondott többek között Toró T. Tibor parlamenti képviselő és Heinrich József, a Gerhardinum Római Katolikus Líceum igazgatója. Újszentesen az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) lelkes fiataljai díszmagyarba öltözve a márciusi ifjakat idézték. /Nagyálmos Ildikó: Emlékünnepségek Temesváron és Újszentesen. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 17./2003. április 11.Temesváron a belvárosi református templom Újvárossy Ernő Gyülekezeti Termében az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), a Nyugati Jelen és a Református Nőszövetség közös rendezésében ünnepelték meg a magyar költészet napjának előestéjét ápr. 10-én. Sipos János, a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének vezetője beszédében felhívta a figyelmet Szabolcska Mihályra, a pap-költőre, aki e rendezvény helyszínén lakott. Pongrácz P. Mária, a Nyugati Jelen főmunkatársa után Anavi Ádám következett. A temesvári E-MIL-tagok közül a legifjabb költőnő, Nagyálmos Ildikó mutatkozott be elsőként verseivel, majd Simon Tünde, a temesvári színház művésznője Böszörményi Zoltán két költeményét olvasta fel. Eszteró István készülő kötetéből választott egy csokorra valót. /N. I.: "Sok költő termett ezen a vidéken" . = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 11./2005. március 16.Temesváron a március 15-i megemlékezések főrendezvénye hagyományosan a szabadfalui Petőfi-emlékműnél zajlik. A történelmi egyházak képviselői, illetve a politikusok és az ifjúság képviselője egyaránt a magyarság és a magyarságtudat megőrzésének fontosságáról – és annak olykor nehézségeiről beszélt. Beszédet mondott Toró T. Tibor parlamenti képviselő, Szabó Péter, a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Középiskola igazgatója, Czapp István igazfalvi református lelkész, Bíró József, a Temesvári Magyar Diákszövetség alelnöke. Közreműködött az Új Ezredév református gyülekezet énekkara, a Bartók Béla és Szabolcska Mihály összevont kórus, a Csiky Gergely Állami Színház művészei közül fellépett Téglás István, Kiss Attila és Balázs Attila. /P. L. Zs.: A főrendezvény Szabadfalun. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./2005. október 25.Temesvár szellemi életének kimagasló eseménye volt a Bánsági Írók Lexikonának ünnepélyes bemutatója. Alexandru Ruja irodalomkritikus, a lexikon tervének előkészítője több mint két esztendeje dolgozott népes csapattal. Írók, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, diákok bevonásával készült el a terjedelmes, 933 oldalnyi szöveget tartalmazó kötet, mely a Nyugati Egyetem filológiai tanszéke és a németországi Institut für Donauschwabische Geschichte und Landeskunde Tübingen közös kiadásában jelent meg az Editura Universitatii de Vest könyvkiadónál. Az első, román nyelvű kiadásban e vidék szellemi hagyományainak megfelelően a román írók mellett helyet kaptak a magyar, német, szerb, szlovák írók is, akik az elmúlt több mint ötszáz esztendő során maradandót alkottak e tájon. Így gyűlt össze az a valóságos kincsestár: A frissen megjelent lexikon német kiadása is készül, Horst Fassel német író és irodalomtörténész gondozásában. A lexikonban 41 magyar író nevével találkozik az olvasó Temesvári Pelbárttól a kortárs alkotókig. A gazdag névsorból néhány név: Anavi Ádám, Balogh Edgár, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Bodor Pál, Böszörményi Zoltán, Csiky Gergely, Endre Károly, Franyó Zoltán, Gozsdu Elek, Herczeg Ferenc, Kaffka Margit, Kós Károly, Mandics György, Ormós Zsigmond, Révai Miklós, Szabolcska Mihály, Szász János, Szombati Szabó István… A névsort bővíthető lenne, mert nem teljes, de ilyen rangos bemutatásban még nem volt része a magyar szerzőknek. A szerkesztő bizottságban Szekernyés János mellett (aki a legtöbb szócikk szerzője), Balázs Imre József és Pongrácz P. Mária vett részt. /Pongrácz P. Mária: “Kincstári” lexicon. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./2005. október 31.A reformáció-napi ünnepi istentisztelet keretében emlékezett meg a temesvár-belvárosi gyülekezet a 75 esztendővel ezelőtt, 1930. október 30-án elhunyt Szabolcska Mihály templomépítő lelkipásztorról. Az istentisztelet során az 1900-1930 között a temesvári gyülekezetet szolgáló költő-lelkipásztorról emlékeztek meg az egybegyűltek. Szekernyés János helytörténész bemutatta Szabolcskáról írt monográfiáját. A temesvári és a tiszakécskei gyülekezet képviselői megkoszorúzták a költőnek emléket állító márványtáblát. /Pataki Zoltán: Az építő emléke. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 31./2005. november 12.A temesvári Aprilia Print Kiadó Szabolcska Mihály halálának 75. évfordulójára jelentette meg a Szekernyés János által szerkesztett és a Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség által kiadott kötetet, amely a már-már elfeledett vagy kitagadott Szabolcskát visszaidézni hivatott egyetemes magyar, erdélyi, illetve bánsági magyar irodalomba. Szabolcska Ady megjelenése után Ady-paródiát írt, erre Ady Üzenet Költőcske Mihálynak című versével replikázott, illetve Karinthy Egyszerűség című paródiája is megjelent. Ezért lett Szabolcskából megbélyegzett költő. A most megjelent könyvből megismerhető személyében a szórványlelkész is, aki rendszeresen kijárt szolgálni Versecre, Fehértemplomra, Oravicabányára, Vingára s közben megépíttette azt a bérpalotát, amely ma is életben tartja az egyházközséget. /Makay Botond: “Az igaz élet a legszebb imádság” Szabolcskától – Szabolcskáról. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 12./2007. szeptember 3.Kettős ünnepségre gyűltek össze Temesváron szeptember 2-án a Belvárosi Református Egyházközségben a hívek: a temesvári Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE) megalapításának 80. évfordulójára, illetve a felújított orgona avatására. Bányai Ferenc tiszteletes az egyházközség lelkészeként üdvözölte a megjelenteket. Megható pillanata volt az ünnepségnek a “staféta” átadása, amikor is az alapító tagok közül még élő, 102 éves Pintér Saroltától átvette a bibliát és az ifjúsági terem kulcsát az IKE legfiatalabb tagja, a tavaly konfirmált Kindle András. Az orgona felújítását az egyházközség saját forrásaiból és a hívek adományából fedezte, a munkát Pünkösdi Apor krasznai orgonajavító végezte el. A temesvári IKE 1927. szeptember 18-án alakult meg, 55 taggal, Szabolcska Mihály pap-költő fia, Szabolcska László irányításával. A második világháború végéig töretlen lendülettel működött, de azt követően, főleg 1956 után hanyatlott. /Pataky Lehel Zsolt: Az IKE alapításának 80. évfordulójára emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 3./2010. június 30.A százhuszonöt éves EMKEAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával. Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is. Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. " Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését. A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte. 1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében. A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is. A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett. Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be. Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket. A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek. Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete." A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat. Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért. 1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára. Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját. Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat. A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak. A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték. Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára. 1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át. 1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható. A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének. Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb. 1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén. Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház. 2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!" Sebestyén Kálmán Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf. Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981. emke.ro/sajtóvisszhang 2012. június 20.Magyar napok bánsági módraTemesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte. Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti. Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat. Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes. A haza-vita elmaradt A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket. Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont. Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről. A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban. A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro 2012. október 29.Címer és Szabolcska Mihály dombormű-avató a református templompalotában„Közös hitünk egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg” A Termesvár-Belvárosi református templompalotában vasárnap ünnepi istentisztelet keretében avatták fel az egyházkerület ólomüveg címerét és Szabolcska Mihály templomépítő lelkipásztor 80 esztendővel ezelőtt készült, hosszú évtizedekig rejtve maradt domborművét. Az úrvacsoraosztással és az új presbiterek fogadalomtételével egybekötött ünnepi istentiszteleten Nt. Hegedűs Béla tiszakécskei lelkipásztor, Bács-Kiskunsági esperes hirdetett igét. Szabolcska Mihály későbbi temesvári lelkipásztor gyermekéveit Tiszakécskén (Ókécskén) töltötte, így személye összeköti a temesvári és a tiszakécskei református gyülekezeteteket és a Szabolcska Mihály nevét viselő temesvári és tiszakécskei református énekkarokat, amelyek ez alkalommal testvérkapcsolatra is léptek egymással. A Himnusz eléneklésével befejeződött istentisztelet végén Nt. Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte a református templompalota felszentelésének 110. évfordulója alkalmából megszervezett második ünnepség díszvendégeit. Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke ünnepi beszéde során így fogalmazott: a református templompalota 110 esztendejéről megemlékezve harangjátékot, hosszú ideig rejtve maradt domborművet és református címert avat a temesvár-belvárosi református gyülekezet. „Ez a három esemény arról szólt, hogy önök bíznak abban, hogy a bánsági magyar közösségnek van még magyar jövője ebben a térségben!” – mondta Halász Ferenc. Budapestről érkezett Páter Ruppert József, a romániai Piarista Rendtartomány rendkívüli megbízottja, aki a temesvári piarista templom pincéjében elrejtett és nemrég előkerült Szabolcska Mihály-domborművet átadta a református egyháznak. “Jézus Krisztus szavait idézve, a hit hegyeket képes megmozgatni. Itt most ennek a tanúi lehettünk, hogy a közös hitünk, ha nem is hegyet, de egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg a piarista templom pincéjéből ide a református egyházközséghez! – mondta páter Ruppert József. “Öröm járja át a szívemet, mert a helyére tettünk valamit. Ezt az emléktáblát elődeink egy kiváló ember emlékének vésették, hogy hirdesse az eljövendő nemzedékeknek Szabolcska Mihály érdemeit, mindazt, amit ő hitt és hirdetett. A magyar hit és egyházellenes hatalmak ezt nem akarták. Ezért a táblát elrejtették, de most 80 esztendő elteltével mégiscsak a helyére került, és azt hirdeti, amit elődeink akartak. Nekem a piarista rend romániai képviselőjének azontúl, hogy átadhattuk az emléktáblát, nagy öröm az is, hogy a református és katolikus testvérek együtt hoztak létre valamit, és itt ma testvéri szeretettel együtt ünnepelhetünk!” A csodálatos módon éppen a Szabolcska Mihály által épített templompalota jubileumára előkerült dombormű alkotójának, Sipos Andrásnak érdemeit Szekernyés János helytörténész méltatta. Sipos Andrásnak kevés alkotása maradt meg, de kiváló művészpedagógusnak tartják, akinek keze alatt egy egész szobrászgeneráció nőtt fel. Sipos András Szabolcska-domborműve, amely az 1930-as években felerősödött román nacionalizmus miatt nem kerülhetett felállításra, egy rablótámadás során (betörtek a művész otthonába) megsérült. A sérült domborművet egy fiatal képzőművész, Nueleanu Bogdan Constantin szobrászművész restaurálta. A Szabolcska Mihály-domborművel együtt felavatott, ólomüvegből készült református címer Varga Luigi István szobrászművész és felesége munkája. A nyolcvan évig rejtve maradt Szabolcska Mihály-dombormű a temesvári piarista templom pincéjéből került elő. Jakab Ilona, a Gerhardiunm Római Katolikus Líceum igazgatója a Nyugati Jelennek elmondta: a templom pincéjében végzett munkálatok során, nehezen megközelíthető helyen, véletlenül találták meg a Szabolcska Mihályt ábrázoló domborművet. Nem kis meglepetést okozott az elveszettnek hitt dombormű felfedezése, hiszen arról volt információ, hogy esetleg Szent Istvánnak az épületről „leparancsolt” szobrát rejtheti a pince. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2013. október 25.A Kultúrpalota centenáriumaKereken száz éve történt Szántay Lajos építész remekműve a helyi cégek és az aradi iparosok jelentős hozzájárulásával alig több mint két év alatt készen állt a nagy eseményre. Forgassuk vissza az idő homokóráját! Idézzük fel, hogyan rendezték meg eleink a város legfontosabb művelődési intézményeit befogadó gyönyörű hajlék ünnepi átadását! A házavatás napját 1913. október 26-ra tűzték ki. A szervezők tulajdonképpen az előző napot is az eseményre szánták (egyes dokumentumokban ezért október 25-e szerepel megnyitóként), de a meghívott vendégek érkezése, fogadása és távozása miatt nem minden szigorúan az elképzelések szerint sikerült. Jászai Mari színművész, Jendrassik Jenő festőművész, Róna József szobrász a déli gyorsvonattal, Herczeg Ferenc író, országgyűlési képviselő, Ilosfalvy Lajos műegyetemi tanár, Rákosi Jenő író- főszerkesztő csak délutánra jelezte érkezését. Rajtuk kívül még a szellemi és az egyházi élet számos jeles helyi és országos személyisége meghívást kapott az eseményre. Közöttük volt Márki Sándor történész, Tömörkény István író, szegedi múzeumigazgató, Szabolcska Mihály költő, Szendy Árpád, a budapesti Zeneakadémia professzora. Már a megnyitó ünnepség-sorozat első napján, 1913. október 25-én este 8 órakor a hangverseny a zsúfolásig megtelt nagyteremben ünnepélyes és emelkedett hangulatban zajlott le. „Magyarország kultúréletének kiváló tényezői ez idő szerint Arad város vendégei. Eljöttek ide, hogy a mi nagy ünnepünk fényét megjelenésükkel emeljék, másrészt pedig, hogy velünk örvendezzenek, amikor legimpozánsabb kultúrintézményünket avatjuk fel, s állítjuk azt a magyar közművelődés szolgálatába” – írta a Függetlenség napilap riportere az eseményről szóló tudósításában (1913. október 26.) A Philharmonia Egyesület nevében Mandl Vilmos elnök üdvözölte a vendégeket, köszönetet mondott mindazoknak, akik valamit is tettek ezért a gyönyörű létesítményért. Külön méltatta a tervező, Szántay Lajos tehetségét és ízlését. Az Aradi Nemzeti Színház és a katonai helyőrség (33. gyalogezred) zenészeivel kiegészített filharmonikusok gróf Zichy Géza Ünnepi hangok című kompozícióját mutatták be a szerző vezényletével. Ezután Zellner Sándor dirigált. Schubert h-moll szimfóniájának első tételét, Goldmark Falusi lakodalmak és Bizet L’Arlésienne kompozícióját szólaltatták meg. Végül stílszerűen Beethoven Házavatás nyitányával fejezték be az ünnepi hangversenyt. Másnap délelőtt, a tulajdonképpeni házavatón a vendégek zsúfolásig megtöltötték a palota nagytermét. A Himnusz elhangzása után, melyet a dalárdák együttes énekkara adott elő, Jászai Mari elszavalta Herczeg Ferenc erre az alkalomra írt Prológját. Jankovich Béla kultuszminiszter jelenlétében, aki maga is rövid köszöntőt mondott, ünnepi házavató beszédet tartott Rákosi Jenő író, Varjassy Lajos polgármester, Varjassy Árpád, a Kölcsey Egyesület elnöke, akit a polgármester felkért Arad szellemi életének irányítására, valamint Ioan Ignatie Papp aradi ortodox püspök. A helyi társadalmi szervezetek, és a meghívott városok képviselői is rövid köszöntő beszédben emelték ki az új intézmény jelentőségét Arad kulturális életében. Végezetül a palota irányítását nyilvánosan is átadták a Kölcsey Egyesületet évek óta vezető Varjassy Árpádnak. Az ünnepség a Szózattal zárult. A vendégek a délelőtti rendezvény után látogatás tettek az új művelődési intézmény helységeiben. Megtekintették a ’48-as ereklyemúzeumot, az őskori gyűjteményt, a képtárat, a könyvtárat, illetve Domán Sándor aradi nagykereskedő szőnyegkiállítását a kisteremben és a hódmezővásárhelyiek majolika kiállítását a Palota alagsorában. Délben a vendégek banketten vettek részt a Fehér Kereszt szálloda télikertjében, délután fogadáson vettek részt a városházán, este pedig megtekintették a Nemzeti Színház előadásában A falu rossza című színművet.24) „Az ünnepi szónoklatok között különösen kiemelkedett Papp I. János román püspök méltányos hangú, okos beszéde, amely a különböző anyanyelvű polgárok közti békés együttműködés szükségességét hirdette. Beszédét nagy ováció fogadta”– kommentálta a házavató mozzanatait a Függetlenség napilap október 28-i száma. A Românul c. aradi lap október 29-én számolt be az eseményről „Momente de mare sărbătoare ungurească” címmel. A Kölcsey mellett a múzeum, a Philharmonia Egyesület, és az alakuló városi könyvtár méltó otthonra talált. Következtek a dolgos hétköznapok. Részlet a centenárium tiszteletére Lapok a Kultúrpalota történetéből 1913–1948 címmel, román és magyar nyelven megjelenő, gazdagon illusztrált könyvből. Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad) 2014. november 25.Varga Vilmos Ady-estje a költő születésnapjánHarmadszor is újraavatták az Ady-emléktáblát! A temesvári Arany János (ma Ion Ghica) utcában november 22-én, szombaton, a költő születésnapjának 137. évfordulóján újraavatták Ady Endre több mint két évvel ezelőtt megcsonkított emléktábláját. Gallas Nándor szobrászművész remekbe szabott alkotásának kétnyelvű bronz feliratát 2012-ben vandál kezek letörték, és feltehetőleg beolvasztották. A felirat műanyagtáblára vésett másolata most dr. Kabai Zoltán és barátai jóvoltából került a helyére. Az Ady-emléktábla újraavatása alkalmából összegyűlt mintegy 25-30 fős közönséget ft. Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte, aki felidézte az utóbbi két év történéseit: az Ady-emléktábla kétnyelvű bronz feliratának eltűnését 2012-ben fedezték fel, 2014 márciusában dr. Kabai Zoltán és barátai jóvoltából helyreállították, de az élethű műanyag másolatot ismeretlen tettesek újból letörték. Most egy újabb műanyag tábla került az eredeti bronz tábla helyére, szintén dr. Kabai Zoltán jóvoltából, remélhetőleg ezúttal hosszabb időre. Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az Ady-emléktábla újraavatásával a Szórvány Napjáról is megemlékezik a bánsági magyar közösség. A többszörös emléktábla csonkítás kapcsán Halász Ferenc arra emlékeztetett, hogy a „toleráns” Bánságban több magyar emléktáblát és emlékművet is megrongáltak az utóbbi években: Klapka György emléktábláját, a nagyszentmiklósi Bartók-szobor feliratát, a Heti Új Szó cégtábláját és a Mária-szobrot, amelyet le is döntöttek. „Az Ady-emléktábla újraavatásával is bizonyítjuk, hogy kiállunk emlékműveink mellett, és minden alkalommal helyrehozzuk, amit mások tönkretesznek” – mondta Halász Ferenc. Ady Endre temesvári tartózkodásának és az emléktábla állításának történetét Szekernyés János helytörténész idézte fel. A későbbi költőóriás 1897 szeptemberének végén került Temesvárra, Makoldy Miklós ítélőtáblai tisztviselő meghívására. Ady több mint három és fél hónapig díjnokoskodott a temesvári ítélőtáblán, azaz aktákat, idézéseket, jegyzőkönyveket másolt, délutánonként pedig házitanítóskodott. 1897 karácsonyát egyedül, betegen töltötte Temesváron, öccse, Ady Lajos szerint itt szedte fel azt a súlyos betegséget is, amelyik később a halálát okozta. Kapcsolata később sem szakadt meg Temesvárral, ahol hívei, a fiatal írók a Holnap mintájára létrehozták a Dél című irodalmi csoportosulást. 1909-ben Nyugat matinét szerveztek Temesváron, amelyet Ady is megtisztelt jelenlétével. 1910-ben indult a Magyar Dél című folyóirat, amelyben két verse is megjelent Ady Endrének. A költőnek lelkes csapata szerveződött Temesváron, ugyanakkor itt élt és alkotott irodalmi ellenfele, Szabolcska Mihály pap költő is. Ady halála után öt évvel, 1924-ben már felmerült annak az ötlete, hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, ahol a költő lakott temesvári tartózkodása idején. Gallas Nándort, a jeles bánsági szobrászművészt kérték fel a dombormű portré elkészítésére. Az emléktábla 1929-ben el is készült, de a világválság és felerősödő román nacionalizmus miatt felállítására csak az 1950-es években került sor. Az Ady-emléktábla felavatásán részt vett ifj. Kubán Endre, akinek a Korunk folyóirat hasábjain megjelent Ady Endre és Veronica Porumbacu című írása szerint az avató ünnepségre 1955. május 10-én került sor, Majtényi Erik költő és az írószövetség vezetőségét képviselő Veronica Porumbacu jelenlétében. Az ötvenes években felavatott kétnyelvű emléktáblát, amelynek szövege itt olvasható, közel 60 évig senki sem bántotta: AICI A LOCUIT POETUL MAGHIAR REVOLUŢIONAR ADY ENDRE DIN OCTOMBRIE 1897 PÎNĂ ÎN IANUARIE 1898 --------------------------------- ITT LAKOTT ADY ENDRE A MAGYAR FORRADALMÁR KÖLTŐ 1897 OKTÓBERÉTŐL 1898 JANUÁRJÁIG Az eredeti szöveget vésték rá arra a műanyag táblára is, amelyet 2014. november 22-én dr. Kabai Zoltán és ft. Fazakas Csaba lepleztek le a Ion Ghica 12. szám alatti ház falán. Az Ady-emléktábla újraavatása alkalmából Varga Vilmos nagyváradi színművész elszavalta a költő Ifjú szívekben élek című versét. A megemlékezés a belvárosi református templom Újvárossy Ernő gyülekezeti termében folytatódott, ahol Varga Vilmos önálló Ady-estjét hallgathatták meg az érdeklődők. Varga Vilmos, a Kiss Stúdió magánszínház művésze, akinek Ady-előadóestjéről már 1976-ben (!) lemezfelvétel készült, 1957-ben a temesvári magyar színháznál kezdte színészi pályafutását. A 80-as éveit taposó művész, aki előadóestjeivel az egész világot bejárta, Ady költeményekből, novellákból és levelekből összeállított műsorával állított méltó emléket az egyik legnagyobb magyar költőnek. A temesvári közönség brávó bekiáltásokkal, szűnni nem akaró tapssal köszönte meg Varga Vilmosnak az emlékezetes produkciót. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 19.Rendhagyó irodalmi ülés LippánTemesvár borzalmai 25 év távlatából Szerdán a lippai Hildegardis Ház üléstermében 17 órakor kezdődött a helybeli Degré Alajos Olvasókör decemberi ülése, ahol Czernák Ferenc programszervező köszöntötte az egybegyűlteket, ismertette az összejövetel kettős témáját, a 25 évvel ezelőtti temesvári eseményekre, szemtanúként történő visszaemlékezését, illetve a karácsonynak a magyar irodalomban való tükröződését. Megrázó valóság Amint előrebocsátotta, katonatisztként 1982-ben helyezték Temesvárra, ahova Lippáról ingázott. 1989 decemberében egy fegyvernemnek a főnöke, egy katonai laktanya parancsnok-helyetteseként a tiszttársaival együtt, jó fizetésük volt, és ha a kommunizmus jobban vigyázott volna rájuk, hogy ne keveredhessenek a lakossággal, valóságos janicsárokká lettek volna, akik semmit nem tudtak volna a társadalmi életről, hangulatról. Mivel a lakossággal is érintkeztek, tudomásuk volt az egyre növekvő elégedetlenségről, a kiszolgáltatottságról. Jól tudta, hogy a Securitate emberei mindenen rajta tartják a szemüket, mindent lehallgatnak, ezért nagyon vigyáznia kellett, kivel, mit beszél. Érezhető volt a társadalmi feszültség növekedése, hogy készül valami. Elmúlt Ceauşescu utolsó kongresszusa is, amit vezényszóra végig kellett nézniük, hallgatniuk. A helyzet Nagy Imrének a júniusi újratemetésekor vált feszültté, amivel kapcsolatban agresszív megjegyzések is elhangzottak a tisztek között, akiket a szekusok gyakran vitára provokáltak. Azt is tudták, hogyan fojtották vérbe a brassói tiltakozó megmozdulásokat, amelyeknek a vezetőit előbb egyenként tették el láb alól, majd az összetartó magot képező 57 embert csellel Bukarestbe hívták a Ceauşescuval történő tárgyalás ürügyén, majd az ülésteremben mindnyájukat besugarazták, minek következtében rövid idő alatt elhunytak. 1989. december elején látszott, hogy a Securitate készül valamire, új sisakokat, több kutyát kaptak, de olyasmit is hallott, hogy újfajta, könnyebb löveggel ellátott töltényeket is kaptak. Azokkal tömegre is lehetett lőni, mert nem mentek át több emberen, mint a háborús golyók, amelyek akár 6-8 emberen is képesek keresztülhatolni. Néhányszor elment a belvárosi református templom előtt, ahol a hívek Tőkés László védelmére keltek. Ehhez a lakosság eleinte vegyes érzelmekkel viszonyult. December 16-án, szombaton szolgálatban volt, ami este letelt, de nem mehetett haza, mert telefonáltak, hogy maradjon. Utána riadót fújtak: baj volt a városban. A katonaságot a zuhogó esőben teljes készenlétben tartották. Nagy sokára megérkezett a parancs, hogy a városban rendet kell teremteni, de nem fegyverrel, hanem minden katona kapott egy-egy olyan botot, aminek a végén fémből készült csavaros rész volt, hogy azokat 4-5 méter hosszúra összecsavarva, az ágyúcsövek tisztítására használhassák. A hozzávetőleg egyméteres, fémvégű botokkal felfegyverzett katonák a városban a civilek között teremtették a rendet, miközben ő a kaszárnyában maradt, megduplázta az őrséget. A katonák reggel érkeztek vissza a rendcsinálásból, a szintén bottal felfegyverzett parancsnok vezetésével, aki nem is fogadta az ő jelentését, hanem felment az irodájába, ahonnan csak akkor jött le, ha nagyon fontos volt, de a fentről kapott további parancsok végrehajtását megpróbálta elodázni. Állítólag már 16-ára virradóra is hagytak halottakat maguk után, akiket az aluljárókban gyűjtöttek össze, majd elszállították őket. Mivel esett az eső, vérnyomok nem maradtak, a lakosság nem szerzett tudomást róluk. Reggel, amikor a szolgálati lakására ment, a Grivicai úton az állomásig minden kirakat be volt törve, az üzleteket nem csak a randallirozók, hanem az üzletvezetők is kifosztották. Vasárnap a lányával volt a városban, amikor 15.45 órakor megszólaltak a fegyverek, tehát hazugság volt, miszerint Bukarestben a 17 órakor megtartott plenáris ülésen adták ki a tűzparancsot. Azt Milea tábornok adta ki, sőt Czernák Ferenc azt a táviratot is látta, amiben Milea parancsot adott ki a háborús töltények kiadására azzal a megtoldással, hogy lehetőleg lábra lőjenek. Az viszont balgaság, hiszen a golyó bármivel érintkezik, megpattan, tehát bármit eltalálhat. Még most is vita témáját képezi, hogy Vasile Milea hadügyminiszter öngyilkos lett-e vagy lelőtték. Czernák szerint öngyilkos lett, mert amikor a bukaresti tüntetésekről visszaért a minisztériumba, telefonhoz hívták, méghozzá Moszkvából, ahonnan állítólag alaposan letolták, felelősségre vonással fenyegették meg, ezért kétségbeesésében, a szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. Temesváron 15.45 órakor kezdtek tüzelni, látta, amint egy tank is kigyulladt. Hazaküldte a lányát, és bement a katonai egységhez. Mivel azt mondták, mérgező gázokat is bevetnek, ellenőrizze a katonák számára készült hatástalanító fiolákat. Jól tudta, hogy a két nappal azelőtt behívott katonák teljesen ártatlanok, a fegyverüket sem tudták megtölteni, ezért a legtöbb sebesülés, haláleset a balesetek miatt következett be. Az egység katonáit a városba vitték, ahol másnap reggelig ész nélkül lőttek mindenre, ami mozgott. Amikor visszajöttek a kaszárnyába, a tisztek egy része büszkén mesélte, hol, hogyan tisztították meg a várost, egymásnak dicsekedtek, ki hány embert lőtt le. Akkor nagyon megutálta őket. Utána még gyújtogattak itt-ott, de amint később kiderült, nem csak a civilek, hanem a belügyisek is tették, hogy okot találjanak a beavatkozásra. Később derült ki, hogy a katonák nyomában jártak a szekusok, akik képesek voltak a sebesülteket lelőni, sőt a kórházba is bementek utánuk, végezni velük. Czernák számára december 18-i kaszárnyába történt reggeli visszatérés volt a legborzalmasabb, amikor a tisztek dicsekedtek, ki hány embert lőtt le. Czernák Ferenc elbeszélésébe Tornáczky Dénes is bekapcsolódott, elmondva, amikor egyik barátjával a legnagyobb zűrzavar közepette Temesvárra látogattak, minden kirakat be volt verve. Vasárnap 11 órakor viszont katonai zenekarral gyűjtötték össze a népet, amely békésen a városháza elé vonult, követelte az eltűnt embereket. Aznap kiszabadították a bebörtönzötteket. Hétfőn a gyárakban a párt tiltakozó felvonulásra gyűjtötte az embereket, hogy ítéljék el a forradalmat. Czernák folytatta az emlékezést, visszatérve december 18. reggeléhez. Sok emberrel beszélt, ezért tudta: a legénység kiképzetlen volt. Elterjesztették a terroristák hírét, akik jól beszélnek románul, ezért a katonák mindenkire lőttek, akit nem ismertek, sok bűncselekményről is hallott. Állítólag Temesváron, de Bukarestben is sokkal többen haltak meg, mint ahányat hivatalosan elismertek. December 19-én parancsot kaptak, hogy vonuljanak ki a magyar határra, mert onnan várható támadás. Utána visszavonták a parancsot. A magyar ügynököket nagyon keresték, de egyet sem találtak. Lesújtó volt, hogy képesek lettek volna háborúba sodorni az országot, hogy megvédjék Ceauşescu hatalmát. Ha hatalmon maradt volna, a szekusok befolyására a katonák lettek volna a bűnbakok a vérengzésekért, mivel azok nem értették helyesen a parancsot – zárta le visszaemlékezését Czernák, aki Tóth Emil kérdésére, miszerint, hivatásos katonaként, nem volt-e lelkiismeret-furdalása a temesvári események miatt, bevallotta: mardosta a lelkiismeret, szégyellte a mundért, amit le is vetett, amilyen gyorsan csak tehette, nyugdíjba vonult. Karácsonyváró Az irodalmi ülés további részében, Czernák a karácsony kialakulásának a történetét ismertette, majd a körtagok, Tóth Emil, Wonerth Lóránt, Barabás József, Boda Ferenc, Nagy Mária, Simó Luca, Détári Katalin és Igna Ilona, József Attila, Ady Endre, Szabolcska Mihály költeményeiből, Beke György prózájából olvastak fel. A találkozó végén Czernák Ferenc elszavalta Márai Sándor Mennyből az angyal című költeményét. Az irodalmi ülés szeretetvendégséggel, kellemes együttlétben, bensőséges karácsonyváró hangulatban zárult, nagy kár, amiért a legfiatalabb korosztály nem képviseltette magát rajta. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 22.Ökumenikus emlékünnepély és emléktábla-avatás„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” A forradalom 25. évfordulóján a temesvár-belvárosi református templomban november 18-án tartották meg a hagyományos ökumenikus istentiszteletet. Igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a történelmi egyházak és vallásfelekezetek képviselőinek közreműködésével. Az ökumenikus emlékünnepély évről évre az 1989 decemberi példás összefogásra emlékezteti a temesváriakat, amikor nemzetiséghez és vallásfelekezethez való hovatartozástól függetlenül szolidaritást vállaltak a kilakoltatással fenyegetett Tőkés László református lelkipásztorral. Az ökumenikus istentisztelet résztvevőit, a híveket, magas egyházi tisztségviselőket, a jubileumi emlékhét vendégeit Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte, hálát adva Istennek azért, hogy a Temesvárra jellemző ökumené szellemében a város majd’ minden felekezetének képviselői eljöttek az ünnepségre. Tolnay István, egykori temesvári forradalmár felidézte az 1988-ban a hatóságok rosszallását kiváltó Dsida-estet, amelyet szintén az ökumené szellemében szervezett a katolikus vallású fiatalokkal közösen Tőkés László. Végül Tolnay István felsorolta azoknak a jeles egyházi személyiségeknek a nevét – Nicolae Corneanu ortodox érsek, Krauter Sebestyén római katolikus püspök, Neumann Ernő főrabbi –, akik már nem lehetettek jelen ezen a jubileumi ünnepségen. Igehirdetése során Tőkés László a szabadító karácsony szellemiségét megidézve vont párhuzamot a '89-es események isteni rendelésű dimenziója és a Megváltónak, a „békesség fejedelmének” akkori és mindenkori eljövetele között. Az egykori temesvári lelkipásztor méltatta a gyülekezet akkori kiállását, az etnikumok, felekezetek és generációk egymásra találását, megjegyezve: az eltelt negyedszázad legnagyobb vesztesége éppen ezen hitbéli együttállás és akcióegység fellazulása, hiszen az ilyen alkalmak, mint a mostani is, ma már igen-igen ritkák. Éppen ezért jó, hogy újból együtt vagyunk, reformátusok, katolikusok, ortodoxok, izraeliták! – zárta jubileumi igehirdetését a temesvári forradalom kirobbanásának helyszínén Tőkés László. A továbbiakban az egyházak képviselői mondtak igei alapú, imádságos köszöntéseket: Alexandru Messian görög katolikus püspök, Martin Roos római katolikus püspök, Zaharia Pereş ortodox érsekségi előadótanácsos, Gáll Sándor erdélyi egyházkerületi kancellár – aki Kató Béla református püspök üzenetét tolmácsolta –, Andrei Ghidali, a temesvári zsidó hitközség felolvasója, Ionel Tuţac baptista egyházközösségi elnök, Ilie Albiciuc ukrán ortodox esperes, Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus lelkipásztor. Az ökumenikus együttlét során az Új Ezredév kórus és a Szabolcska Mihály kórus énekelt, de a jelenlevők egy zenei ősbemutatónak is a részesei lehettek: a szegedi Vox Nova és a gyergyószentmiklósi Szent Miklós énekkarok közös előadásában elhangzott a négytételes Temesvári mise, Daróczi Bárdos Tamás és Szokolay Sándor szerzeménye. Illyés Kingával közösen megtartott, áramszünettel „fűszerezett” egykori temesvári szavalóestje emlékére Heltai Jenő Szabadság című versét Péterfy Lajos színművész adta elő. Az ökumenikus emlékünnepély a templom előcsarnokában folytatódott, ahol évfordulós emléktáblát avattak fel, Ungor Csaba temesvári képzőművész munkáját. Avatóbeszédet mondott Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki diáktársaként úgy ismerte meg Tőkés Lászlót, mint aki nem ismer lehetetlent. „Szabadságharcos nemzeti örökségünk és protestáns lelkületünk egyaránt táplálta benne és az általa pásztorolt temesvári gyülekezetben ezt a forradalmár hozzáállást, amely a népfelkelés szikrájának bizonyult” – mondta az unitárius püspök, aki ezekkel a szavakkal zárta emelkedett ünnepi beszédét: „Soha ne feledjük azt a bibliai tanítást, amelyre mától ez a tábla is emlékeztet minket: ’Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek’. Az apostoli biztatás alapján és Temesvár szellemében töretlenül küzdjünk a megalkuvás falainak lebontásáért, a rendszerváltozás kiteljesítéséért, egyházi és nemzeti közösségi jogaink maradéktalan érvényesüléséért.” A jubileumi emléktáblát közösen leplezte le az igehirdető Tőkés László és a táblaállítást támogató Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A megemlékezés résztvevői égő gyertyákkal a kezükben özönlöttek ki a templom elé, a forró decemberi események hangulatát felidézve. Az ökumenikus emlékünnepség az 1989. december 15-én kirobbant forradalom emléktáblájának a megkoszorúzásával zárult. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. január 2.Csodára várnak az uzdiszentpéteriekEgyre halkabban és évről évre egyre ritkábban csendül fel magyar szó a Maros megyei Uzdiszentpéteren. A fogyatkozó helyi közösség tagjai a református lelkész irányításával a helyi magyarság jövőjéért fohászkodnak. A kis Maros megyei falu csöndjét érkezésünkkor két hangoskodó atyafi töri meg: egymásnak adogatják a nemzetiszínű lobogót, majd odanyújtják a villanyoszlop tetején várakozó harmadik társuknak, hogy belehelyezze a zászlótartóba. Közben halk egyházi zenét hallunk a domb tetején álló református parókia irányából. Az uzdiszentpéteri református paplak konyhájában néhány idős gyülekezeti tag, négy férfi és négy nő Szabolcska Mihály „Szállj, szállj magasra, szíveink reménye / Vezess el Jézusunk elébe” kezdetű megzenésített versét dalolja. Aztán meghallgatják lelkipásztoruk Jeremiás könyvéből felolvasott igéjét, végül pedig imára kulcsolják kezüket. Mint kiderül: éppen egy délelőtti bibliaórára toppantunk be, amelyen Kiss Szabolcs fiatal lelkész hirdeti az igét. A szertartás után a csésze tea vagy kávé melletti hangulat és kötetlen beszélgetést hallgatva arra következtetünk, hogy egy kicsi, de jól összeforrott gyülekezetbe csöppentünk, amelyet egy évek óta a kis Maros megyei településen szolgáló lelkipásztor irányít. Pedig nem így van: az asztal két oldalán uzdiszentpéteriek és tusoniak gyűltek össze, papjuk pedig mindössze két éve került a mezőségi gyülekezetbe. Egyesek szerint Kiss Szabolcs a harminckettedik lelkész, aki az utóbbi húsz esztendőben megfordul Uzdiszentpéteren, miközben a környékbeli tusoniakat, nagyölyvesieket, mezőpagocsaiakat és pagocsavölgyieket is szolgálja. Az egyházmegye statisztikája valamivel jobb képet fest: e szerint 1985-től máig tizenöt lelkipásztor fordult meg a mezőségi missziós gyülekezetben. Egymásnak adták a templom kilincsét „Egész Európában nincs még egy ilyen falu, mint Uzdiszentpéter, hogy egyik lelkész a másiknak adja a kilincset, és átlagban még egy évet se üljön” – állítja bosszúsan Bangó János, a sokat megért 68 esztendős gondnok. Aztán nyomban hozzáteszi: ő azért nem neheztel azokra a fiatalokra, akik nem itt, a Mezőség kellős közepén képzelték el jövőjüket. Péter Irénke néni úgy érzi, mire a közösség megszokja a papot, az már tovább is áll. Pedig Uzdiszentpéter nem a világ vége: a település negyedórányira fekszik Nagysármástól, alig bő félórára Marosvásárhelytől, de Kolozsvárra is egy óra alatt be lehet érni. Ráadásul minden irányba aszfaltozott, kevésbé forgalmas út vezet. Valamikor, a 19. században, amikor Vásárhely még félnapos szekérútnyira volt Szentpétertől, Vályi János csaknem négy évtizedig szolgált egyhuzamban a településen, és miután búcsút vett a gyülekezettől, a helyét azonos nevű fiának adta át, aki további húsz esztendeig maradt az akkor is román többségű faluban. Mintegy ötven évvel ezelőtt Tamás Béla volt a szentpéteriek utolsó olyan lelkésze, aki hosszú ideig vezethette a közösséget. Az öregek többsége most is szeretettel emlékezik rá, hisz vasárnaponként nem csak jól prédikált, de a focilabdát is szívesen rúgta a helyi csapatban. „Elszomorítóak a mezőszentpéteri adatok, de túlzás azt állítani, hogy a lelkészek még egy évet sem maradnak a faluban” – mondja Jakab István, a maros-mezőségi egyházmegye esperese, aki szerint nem is oly fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A hivatalos statisztikákat áttekintő elöljáró egyetlen, Szentpéteren szolgáló kollégájáról sem tud rosszat mondani. „Jól ismerem az utóbbi húsz esztendőben itt megfordult lelkészeket. Egytől egyig hűségesek voltak a gyülekezethez, és igyekeztek eleget tenni a feladatuknak” – fejtegeti az esperes. Mindezek ellenére, az öregek véleménye némileg eltér a Jakab Istvánétól. „Mi általában házas embert szoktunk kérni, aki hajlandó ideköltözni és közöttünk élni. Nem örültünk azoknak, akik legénykedtek, mert ilyen is volt bizony” – mondja a gondnok, miközben a vele szemben ülő férfiak elmosolyodnak, az asszonyok pedig lesütik a szemüket. A nős papokkal meg az a gond, hogy amint megszületik és felcseperedik a gyermekük, rögtön elkívánkoznak erről a vidékről – fakad ki Albert Erzsike néni. Érkezésekor a jelenlegi lelkipásztort meglepte a Tusonban neki szegezett kérdés. „Maga mennyit marad közöttünk?” – állt elébe két évvel ezelőtt Borbély Erzsébet harangozó. Kiss Szabolcs hamarosan megértette: a mezőségi magyarságnak velük törődő pásztorra van szüksége. Tény, hogy Szentpéter valamint leány- és szórványgyülekezetei hányatottságát igazolja az a tény is, hogy sokáig ahhoz a marosi egyházmegyéhez tartoztak, amelyhez földrajzilag annyi közük nem volt, mint Makónak Jeruzsálemhez. Mint minden román többségű mezőségi faluban, Szentpéteren is a legnagyobb gondot az elvándorlás jelenti. A helyiek az állandó lelkészfluktuációnak tulajdonítják a gyülekezet taglétszámának csökkenését is. A vegyes házasságok révén az ortodox egyház is felszippantott egy pár reformátust, a pünkösdista és adventista gyülekezetek viszont tömegesen adtak menedéket az időnként pásztor nélkül kóválygó nyáj eltévedt tagjainak. Az egyházi nyilvántartásokban 94 gyülekezeti tag szerepel, de közel húszan közülük csak papíron számítanak reformátusnak. Egyházadót ugyan fizetnek, de egyetlen meggondolásból: legyen hová temetkezniük. Ennek ellenére a jelenlegi lelkész soha nem kerüli el a portájukat, családlátogatási programjában pontosan úgy szerepelnek, mint azok, akik nem fordultak el egyházuktól. Bármilyen sűrűn is cserélődnének, arról viszont semmiként nem a papok tehetnek, hogy a faluban szinte nincs kit keresztelni, az idősek pedig egymás után távoznak. Kétéves és két hónapos szolgálata alatt Kiss Szabolcsnak egyszer adatott meg, hogy kereszteljen, és egyszer, hogy házasokat adjon össze. Mindeközben tizennyolc hívét kísérte utolsó útjára. „Maga a szentpéteri szolgálatom is a temetések jegyében kezdődött. Már az első istentiszteletem előtt, egy pénteki napon temetnem kellett” – idézi fel a különös bemutatkozást a marosvásárhelyi cserealji gyülekezetből idekerült ifjú lelkész. Iskola nélkül „elhalkul” az anyanyelv A falu és a környék református lakóival együtt pusztul ki a Mezőszentpéteren valamikor a románok által is elég jól beszélt magyar nyelv. Az identitásvesztés és az elrománosodás legfőbb okát, a községbeliek a magyar iskola hiányában látják. „Én még magyarul tanulhattam – emlékszik vissza Bangó János. – Akkor is lényegesen kevesebben voltunk, mint a románok, de ünnepekkor alig fértünk a templomba”. A helyzet azóta sokat változott. A lelkész statisztikája szerint átlagban tizenegyen-tizenketten járnak templomba. A Kiss Szabolcs által mért csúcs, az egyik húsvéton volt, amikor ötvenöten foglaltak helyet a 16. századi, román stílusban épült templomban. „Hiába kevés a fiatal, aki van, az sem igen tud magyarul” – magyarázza Czinege Márton presbiter. A helyzeten a falu egyetlen magyar értelmiségijeként a lelkész próbál segíteni. A konyhában megtartott vallásóráit kötelező módon, negyedórányi anyanyelvű irodalommal és egy kis történelmi leckével egészíti ki. „A gyerekek aranyosak, de nagyon nehezen, valósággal kínlódva tanulják meg a kátét. Jó jel, hogy még így sem hagyják magukat, a szülők, nagyszülők segítségét kérik, hisz ragaszkodnak ahhoz, hogy magyarul konfirmáljanak. A szülők is örülnek ennek, kérik is, hogy mindig magyarul beszéljek a csemetéikkel. A furcsa viszont az, hogy mindeközben ők románul szólnak a gyerekeikhez” – ecseteli a visszás helyzetet a fiatal pap. Néhány kilométerrel odébb, Tusonban egy picivel másabb a helyzet. Az ottani hatgyerekes Borbély család otthonában kizárólag magyar szó csendül fel. Bár a szülőket egyáltalán nem veti fel a pénz, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekeik naponta ingázzanak Nagysármásra, a legnagyobb csemetéjüket pedig Kőhalomra küldték, az egyházi kollégiumba. A tusoni gondnokot viszont már nem sikerült rávenni, hogy ő is küldje magyar iskolába csemetéjét. Sármásra a Kallós Zoltán-féle válaszúti alapítvány kisbusza viszi és hozzá a környékbeli gyermekeket. „Sajnos a szentpéteri magyar gyermekek közül senki nem jelentkezett, hisz szüleik bizalmatlanok, azt feltételezvén, hogy lesznek majd olyan napok is, amikor az alapítványi busz nem jut el a falunkba. Pedig erre még nem volt példa” – mondja a pap. A szentpéteri magyar gyerekek nyelvtudását egy-egy egyházi ünnepély alkalmával is le lehet mérni. Kiss Szabolcs szerint a csöppségek szívesen öltenek angyalszárnyat egy-egy rövidebb betlehemes jelenet kedvéért, amelyben négy-öt soros versikéket adnak elő. „Fogékonyak, meg akarják tanulni, de ahhoz, hogy tudják, mit is mondanak, előbb le kell fordítanom nekik románra” – vázolja a helyzetet a lelkipásztor. Az anyanyelv ápolásába az öntudatosabb nagyszülők is besegítenek. Péter Irénke néni például megköveteli a már vegyes házasságból született unokáitól, hogy vele kizárólag magyarul beszéljenek. Hasonlóan jár el Bangó János is, akinek a veje szintén román, de otthonukban magyarul beszélnek. Nemzeti ünnep – csak a lelkekben Az uzdiszentpéteriek magyarkodása nagyjából ebben merül ki. Még március 15. sem jelent többet egy ünnepi istentiszteletnél. Pedig a helyi románság már rég megszelídült huszonöt évvel ezelőtti önmagához képest, és sokkal jobban tolerálja az abszolút kisebbségbe szorultakat. A presbiterek szerint a faluban egészen szépen helyreállt az 1990-ben megtépázott etnikai béke, és számos esetben ma már az ortodox pópa is magyarul szól a református hívekhez. „Most már azok is szégyenkeznek tetteik miatt, akik '90-ben még büszkén és hangosan sértegettek” – mondja Bangó. Akkoriban a többségiek lépten-nyomon éreztették, hogy Trianon óta nagyot fordult a világ, és ma már ők az urak a Mezőségen. „Egyszer egy külföldi segélyszállítmányt kapott az egyházunk, de mivel a teherautó nem tudott feljönni a sáros utcán a dombra, az ortodoxoknál pakolták le a csomagokat. Abból aztán mi azt és annyit kaptunk, amennyit a többségiek jónak láttak: szinte semmit” – emlékszik vissza a '89 utáni első évekre jellemző barátságtalan gesztusra a gondnok. Bangó és presbiter társai azt sem felejtik, hogy a földtörvény megjelenése után mennyi megalázásban volt részük, hisz a régi polgármester nem volt hajlandó visszajuttatni az egyház javait, majd amikor már kénytelen volt kimérni a visszaigényelt minimális területet, a falutól távol eső, szinte megközelíthetetlen részén jelölte ki. Az egyház a valamikori felekezeti iskoláját is megkésve, romos állapotban kapta vissza, és a mai napig sem tudja megtölteni élettel. A reformátusok nem jártak sokkal jobban a visszaszerzett erdőkkel sem, mert az illetékes állami hivatal, többszöri kérés után sem hajlandó megjelölni a kivágható fákat. Pedig igazán elkelne egy jó pár rönk kerítésnek meg tűzifának, vélik a helyiek. Ma már a 2008 óta magyar tanácsos nélkül tevékenykedő helyi önkormányzat próbálja imitt-amott támogatni a református egyházat. A segítségre nagy szükség lenne. A szentpéteri műemlék templom külső faláról omladozik a vakolat, helyenként kikandikálnak a téglák, bent meg egyre szélesednek a repedések. Tusonban a cserepeket kellene megforgatni, hisz annyira megrongálódtak, hogy beesik az eső, behull a hó. Nagyölyvesen a salétrom számít a legnagyobb ellenségnek. A környékről hiányzik a magyarokat összefogó érdekvédelmi szervezet: míg máshol akár három magyar párt is verseng néhány tucatnyi szavazatért, Szentpéterre, Tusonba, Ölyvesre, Pagocsára még a választási kampányok során sem járnak a politikusok. „Valóban ezen a vidéken ritkán fordultunk meg, pedig rendkívül fontos megerősíteni a szórványt” – látja be Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke is. A Mezőség kellős közepén a legnagyobb kérdőjelt a jövő jelenti. A tusoni Albert Erzsike néni szerint ha a jelenlegi lelkész – akit nagyon megszerettek – húsz évet maradna köztük, mindannyiukat eltemetné. Jakab István esperes úgy fogalmaz, hogy „isteni csodának kellene történnie ahhoz, hogy valamiféle változás bekövetkezzen”. Szucher Ervin Székelyhon.ro 2015. október 20.Jubileumi közgyűlés a Vármegyeháza barokk termében„Megmaradásunk erős bástyái a református gyülekezetek” Újjáéledésének 125. évfordulóját ünnepelte október 17-én, szombaton a temesvári református egyházközség. A jubileumi közgyűlésre a református gyülekezet újraalakulásának történelmi helyszínén, a Vármegyeháza barokk termében került sor. A hálaadás során igét hirdetett Wágner Erik, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előadótanácsosa. A rendezvény meghívott vendégei között volt Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke, ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, nt. Kovács Zsombor evangélikus lelkipásztor. A megjelenteket ft. Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte, aki felidézte Gróf Ráday Gedeon főgondnok 125 esztendővel ezelőtt elhangzott szavait: „A temesvári reformátusok újraalakulási vágya szállt a magasba, sok szívből tört fel az akarjuk kiáltás!”, ami azt jelentette, hogy közel 200 esztendő tetszhalotti állapot után újraéledhetett a protestantizmus kálvini vonala Temesváron. Pataki Károly egyházmegyei főgondnok köszöntője során hangsúlyozta: 125 éve különvált egymástól a temesvári evangélikus-lutheránus és a református egyházközség, de a hangsúlyt most nem a különválásra kell helyeznünk. Wágner Erik, a KREK előadótanácsosa a Szentírásból idézve arra hívta fel a figyelmet, hogy keresztény ember számára a legfontosabb a közösség, a gyülekezet, a templom, az imaház jelentősége csak másodlagos lehet. „Ebben a teremben hosszú kényszerszünet után, 125 évvel ezelőtt újjáalakult a református gyülekezet, de temploma még 12 évig nem volt. 1898-ban hívták meg Szabolcska Mihály költő lelkipásztort Temesvárra, aki a szívén hordozta a templomépítés ügyét és 1902-ben épült meg a református imaház és bérpalota. A legfontosabb tehát a közösség, egymással és a teremtő atyával, aki segít minden akadályt legyőzni” – hangsúlyozta Wágner Erik előadótanácsos. A temesvári református eklézsia újjászületéséről Szekernyés János helytörténész tartott előadást, akit Temesvár reformátussága című könyvéért Pro Ecclesia díjjal tüntetett ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Az érdekes visszapillantásból megtudtuk: 125 esztendővel ezelőtt kb. 1100 tagja volt az újjáalakult magyar református gyülekezetnek, amely azóta megmaradásunk erős bástyája lett. A jubileumi közgyűlést Halász Ferenc RMDSZ-elnök, nt. Kovács zsombor evangélikus lelkipásztor, ft. Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébános, valamint az 1929 létrejött újkissodai gyülekezet lelkipásztora, nt. Bálint Sándor, az 1994-ben létrejött vöröscsárdai gyülekezet lelkipásztora, nt. Kovácsné Pap Ibolya és az 1999-ben létrejött Új Ezredév gyülekezet lelkipásztora, nt. Gazda István köszöntötték. A református gyülekezet újjászületése óta eltelt 125 év a testi és lelki építkezés időszaka volt, amely bebizonyította: a reformátusság nélkül elképzelhetetlen a magyar élet a bánsági végeken. Az 1902-ben, a templomavatás évében létrejött belvárosi református gyülekezet nevében ft. Fazakas Csaba esperes zárszavában örömét fejezte ki, hogy megmaradásunk immár négy bástyája, a négy temesvári református gyülekezet ilyen szövetségben vett részt ezen a jubileumi közgyűlésen. A jubileumi rendezvény színvonalát a kovászna-belvárosi gyülekezet férfikarának, az Új Ezredév kórus és a negyed évszázados fennállását ünneplő Szabolcska Mihály kórus szolgálata emelte. A közgyűlés résztvevői ezután a Protestáns Zene Estje című zenés istentiszteleten vettek részt az evangélikus-lutheránus templomban. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. november 7.Teltház fogadta Réhon József legújabb kötetét„Írok, ahogy szoktam” Bizony nem mindenkinek maradt ülőhely csütörtökön délután a Jelen Ház dísztermében, Réhon József legújabb, Fekete-fehér billentyűk című, 12. könyvének bemutatóján. Barátok, kollégák, egykori iskolatársak, volt diákok és sok-sok ismerős fogadta nagy érdeklődéssel és szeretettel a visszaemlékezéseket, elbeszéléseket és tárcákat tartalmazó kötetet, melyet Jámbor Gyula újságíró mutatott be a közönségnek. A Concord Media Jelen gondozásában megjelent, 31 (a szerk.: az író lottószámainak egyike) írást egybefogó kötetről a szerző azt mondta: nem egy közérdekű könyvről van szó, jól dokumentált, de könnyű olvasmánynak szánta, egy derűs „rétegkönyv”, melyet örülne, ha a fiatalok is kézbe vennének. A kötet borítóját illusztráló Fritz Mihály képzőművész a bemutatón elmondta, régi tanár–diák barátság fűzi a szerzőhöz, így természetes volt számára, hogy segít a „direktor úrnak” a kötet előkészítésében. Az író szavaival élve, mintegy varázsigeként hathat a könyv borítójának belső oldalán szereplő ArVáKoBe „misztikus formula”, mely részben egyik barátjának ötlete, és valójában életének legfontosabb állomásait (Arad, Várad, Kolozsvár, Belényes), „érlelődésének” pillanatait érinti. A Jámbor Gyula által feltett kérdésre, hogy mivel marad az olvasó e könyv után, az író azt mondta, úgy érzi, az általa megélt események, történetek talán valamilyen szinten gazdagíthatják mások életét. Karinthy versparódiájával – Szabolcska Mihály: Egyszerűség – példázva enyhe öniróniával hangsúlyozta, nincsenek írói ambíciói, de megtisztelve érzi magát, és hálás, ha elolvassák, amit írt. Van benne „odavetve” egy kis humor is, főszereplők a barátai, jótevői. „Írok, ahogy szoktam – másképp nem is tudok –, a korábbiakhoz viszonyítva valamivel rezignáltabban, de még nem lemondóan! A nosztalgia a négyzeten, de lehet, hogy már a köbön szerepel. Az idősödő olvasó nem fog elszomorodni. Ha szándékomon múlik – a tehetségem véges –, a sorokból, remélem, kicseng: nem csúnya az élet! Már-már szép is lehet” – áll a könyv előszavában. A hangulatos, humoros, könnyed bemutató az író dedikálásával zárult, előtte azonban Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület elnökségi tagja olvasott fel egy verses összeállítást, mellyel az életünk részét képező helyek, városok iránti szeretetet, tiszteletet, az emlékezés örömét kívánta érzékeltetni. Sólya Emília Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 1.Konferencia a reformáció 500. évfordulójára„SZERETET A VILÁG MEGVÁLTÓJA” (Szabolcska Mihály) A Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség a REFORMÁCIÓ 500. évfordulójára készülődve 2016. április 2-án, szombaton 10 órai kezdettel tudományos konferenciát szervez A BÉKÉS BÁNÁTI TÖRTÉNELMI EGYHÁZMEGYE LELKIPÁSZTORAINAK IRODALMI ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETI MUNKÁSSÁGA címmel. A lelkipásztorok esetenként nem csak a szolgálatra való elhívást kapták az adott időben, hanem a vers, próza, zene vagy festészet területén is elrejtett isten egy-egy tálentumot az életükben. Ilyen lelkipásztorok voltak: Nemes Elemér, Szombati-Szabó István, Streleczky Sándor, Nagy Márton, Szepesi Nits István, Szabolcska Mihály, Dr. Szabolcska László, id. Zöld Mihály, ifj. Zöld Mihály, Kádár István, Orth Imre, Ajtay Gábor, Dr. Higyed István. Ma is élő lelkipásztorok: Makay Botond, Dénes József. A Kárpát-medence valamikori legnagyobb egyházmegyéje jelenleg 3 országban és 5 egyházmegyében él. A konferencia célja emlékezni azokra a 19-20. században élt kiemelkedő személyiségekre, akik a reformátori örökség továbbéltetői voltak a térségben. Sok esetben tragikus körülmények közepette mutattak rá a hit és bizalom fontosságára igehirdetésben, versben, prózában, festményben, zenében, kritikai írásokban. A konferencia programja: 10.00: Nyitó áhítat 10.15: Dr. Hegyi Ádám, tanársegéd előadása - SZTE BTK Könyvtártudományi Tanszék 10.45: Szekernyés János temesvári helytörténész előadása - Temesvári Képzőművészek Egyesületének elnöke 11.30: Bálint Sándor, Gáll Zoltán, Bódis Ferenc, Szűcs András Ottó, Makay Botond lelkipásztorok felidézik elődeik sokoldalú szolgálatát 14.00: Kiállítás megnyitása 14.30: Könyvbemutató, Dénes József nagyzerindi lelkipásztor bemutatja A kék madár bokrétája című frissen megjelent 4. verseskötetét 15.30: Műsoros összeállítás a lelkészköltők verseiből. A konferencián közreműködik a nagyzerindi BOLDOGSÁG zenekar. A konferencia támogatója az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő – Reformáció Emlékbizottsága. Fazakas Csaba lelkipásztor-esperes Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 6.Irodalmár és képzőművész lelkipásztorok alakjának felidézéseA Temesvár-belvárosi Református Templom gyülekezeti termében április 2-án, szombaton A Békés Bánáti Történelmi Egyházmegye lelkipásztorainak irodalmi és képzőművészeti munkássága címmel tartottak tudományos konferenciát. A rendezvény első részében dr. Hegyi Ádám ( Szegedi Tudományegyetem) XVIII. századi nagy elődeinkről tartott izgalmas előadást, majd Szekernyés János temesvári helytörténész egy átfogó, lelkész személyiségeket ismertető és tevékenységüket bemutató előadást tartott. A folytatásban Bálint Sándor, Gáll Zoltán, Bódis Ferenc, Szűcs András Ottó és Makay Botond lelkipásztorok idézték fel elődeik sokoldalú szolgálatát. A tudományos konferencia második részében Dénes József nagyzerindi lelkipásztor mutatta be A kék madár bokrétája című, negyedik verseskötetét. A rendezvény befejező részében lelkész költők verseiből került felolvasásra néhány költemény, közreműködött a nagyzerindi Boldogság zenekar. A gyülekezeti teremben református lelkészek irodalmi és képzőművészeti munkásságát bemutató kiállítást tekinthettek meg a résztvevők. „Jövőre lesz a reformáció 500 éves évfordulója – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Fazakas Csaba református esperes, a rendezvény házigazdája. – A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma keretében működő Reformációs Emlékbizottság kiírt egy pályázatot előkészítő rendezvények megtartására. Ezt ragadtuk meg, amikor az immár három alkalommal megtartott Békés Bánáti Történelmi Egyházmegye találkozóit elkezdtük szervezni. Akkor merült fel az ötlet, hogy itt voltak író, festő, költő, zeneszerző lelkészek, miért ne tekintenénk vissza egy konferencia keretében erre a múltra. A XIX. század vége, a XX. század olyan lelkészeket állított szolgálatba ezen a vidéken, mint Nemes Elemér, Szombati-Szabó István, Streleczky Sándor, Nagy Márton, Szepesi Nits István, Szabolcska Mihály, dr. Szabolcska László, id. Zöld Mihály, ifj. Zöld Mihály, Kádár István, Orth Imre, Ajtay Gábor vagy a nemrég elhunyt dr. Higyed István, vagy az élő lelkipásztorok közül Makay Botond és Dénes József, akik a szószéki szolgálat mellett irodalommal, képzőművészettel vagy éppen zeneszerzéssel foglalkoztak. Ezt akarjuk föleleveníteni, hiszen ez is a gazdag reformációi örökségnek a része. Ebben a térségben mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik az ige erejével, az ige hatalmával és az igéből származó ihlettel szolgálják a magyarságnak nemcsak egyházi, hanem kulturális önazonosságának a megőrzését is.” A konferencia megszervezését az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő – Reformáció Emlékbizottsága támogatta. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
